ELŐSZÓ
részlet
Ez a könyv egyes szám első személyben vezet végig a kényszerbetegség kialakulásának, felismerésének és a gyógyulás keresésének években mérhető, rengeteg szenvedéssel járó útján. Azzal a céllal íródott, hogy kapaszkodót jelenthessen és bátorítást nyújtson a hasonló gondokkal küszködőknek. Úgy érzem, ezt a célt maximálisan el is éri a szerző. A „minden rendben”, vagy helyesebben fogalmazva „mindennek rendben KELL lennie” felszín repedésein olyan poklokba láthatunk be, vagy zuhanhatunk alá, amit senki sem feltételezne a jól teljesítő, kedves, helyes fiatal lány és nő életében. Szóba kerül itt számos fontos élettéma, szerelem, házasság, gyermekvárás, hazugságok, csalódások… de legfőképp a mindent elárasztó, időnként pánikká lobbanó, máskor jegesen fojtogató szorongás. A szorongás, ami ellen muszáj valamit tenni, különben elviselhetetlen… A KELL és a MUSZÁJ szorítását csak bizonyos szertartások – kényszercselekvések – enyhítik egy időre. Ebbe a világba tekinthetünk be olyan novellák segítségével, amelyek abszolút átélhetővé teszik azt a nagyfokú feszültséget, amit olyan jól ismer az író. Pszichológusként bármennyit is írhatnék a kényszerbetegségekről, soha nem lennék képes így, ilyen fokon érezhetővé, láthatóvá tenni, hogy miről van szó, mint ahogy ez a „Kezdetek” vagy „Repedés” c. novellában megjelenik. Amikor végigkövetjük a várandós anyuka „Egy nap”-ját, a végén azt érezzük, hogy bennünket is letaglóz az a bírhatatlan fáradtság, amit a kényszercselekvések végeláthatatlan sorának ismételgetése okozott.
Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
pszichológus, EMDR-terapeuta és szupervízor
GONDOLATOK
részlet
A könyv létrejöttét sok munka, önreflexió, szorongás, sírás, nevetés és megkönnyebbülés kísérte végig. Két évvel ezelőtt megszületett bennem az elhatározás, hogy muszáj végre leszámolnom a kényszerbetegséggel, az állandó szorongással és frusztrációval, ami az életemet övezi.
Ez a könyv, amit a kezedben tartasz, nem egy szakkönyv, nem értekezés, nem hivatalos orvosi kézikönyv. Egyszerűen egy ventilláció, történetek sokasága… egy vallomás. Vallomás arról, nálam hogyan indult, mikor jelentkezett ez a betegség, hogyan kerültem egyre lejjebb, mígnem elértem a mélypontot, ahol már azt kellett mondanom, hogy ne tovább! Amikor be kellett látnom, hogy ezen változtatnom kell, különben az egész életemet rabságban fogom eltölteni – időt vonva el a családomtól, gyerekeimtől, magamtól.
Bevallom, az elhatározás könnyebb volt, mint maga a kivitelezés. A fájdalmas munka, a rögös út során többször fordult meg a fejemben, hogy „kész, ennyi, nincs tovább – befejezem”. De vettem néhány mély levegőt, és túljutottam az önsajnálaton. Arra gondoltam, hogy „tényleg azt szeretném a gyerekeimnek példaként mutatni, hogy nem érdemes küzdeni?” Erre a válasz mindig határozott NEM volt.
A következő kérdésem pedig magamhoz szólt: „tényleg így szeretnéd leélni a hátralévő életedet?” – erre szintén nemmel feleltem. Így nem volt mit tenni, mentem tovább. S bár a pszichológiai munkát a kényszerbetegséggel kezdtem, nem is sejtettem, mennyi mindent cipelek a hátamon, és milyen mélységében van önmagammal dolgom. A kényszerbetegség a gyógyulás folyamatában csak a kezdet volt, az egész életemet tekintve pedig egy védekező mechanizmus, egy következmény.
A mai világban egyre világosabbá válik, hogy mindenki hordoz sebeket, traumákat, öröklődő sémákat. Én sem vagyok ez alól kivétel. A kérdés csupán az, vajon én meg tudom-e szakítani a rossz beidegződéseket, hogy a gyerekeimnek már könnyebb legyen? Nos, a választ majd megkapom tíz vagy húsz év múlva, én mindenesetre próbálkozom. És erre bíztatok mindenkit, aki egy kicsit is rosszul érzi magát a bőrében. Hogy próbálkozzon!
KEZDETEK
– Novella –
részlet
Hazafelé tartunk a suliból, lassan vége a 11. osztálynak. Szótlanul ülök az anyósülésen, a mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Átment előttünk egy fekete macska. Mire begurulunk az udvarra, a körömágyamat véresre vakarom. Anya kiszáll és elindul a ház felé. Én lecövekelek a járda szélén, kezdek kétségbeesni. Végig kell csinálnom a rituálémat, mielőtt bemegyek, különben a szorongásom szintje az egekbe ugrik. Tudom, hogy csak idő kérdése lenne, és kiszöknék, hogy bepótoljam. A szívem vadul kalapál, izzadni kezd a tenyerem, és érzem, ahogy a hajam töve nedvesedni kezd.
– Nemsokára megyek! – kiáltom anya után.
Amint eltűnik a láthatáron, szembeállok egy repedéssel, és nagy levegőt veszek.
– Csak négyszer kell átsétálnom rajta, csak négyszer! – suttogom, és nekikezdek.
Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza. Lép-lép-vissza-vissza.
De nem sikerül. Legalábbis nem úgy, ahogy az nekem megfelelő lenne. Kínomban felröhögök. Az agyam olyan játékot játszik velem, amilyet akar. Ha túl gyorsan lépem át, nem jó. Ha túl lassan, és emiatt kiesek az ütemből, az szintén hibának számít. Ha számolás közben úgy találom, hogy nem megfelelően mondtam ki a számot, újra elölről kezdhetem. A sor végtelen.
Újra átlépem és vissza. Újra és újra. Már tizenhatnál tartok, de még mindig nem jó.
Az izzadság csorog le a hátamon, az agyamban villog a lámpa, hogy hamarosan be KELL mennem – én meg sehol sem tartok.
Anya már bentről kiabál, hogy merre vagyok. Az ablakra pillantok, szerencsére nem lát.
– A kutyussal játszom, mindjárt megyek! – kiáltom vissza.
Önigazolásként megvakargatom Athos fültövét, amire boldog lihegéssel és farokcsóválással válaszol. Természetesen elállja az utat, hogy folytassam, megnehezítve ezzel az amúgy sem egyszerű feladatomat. Legszívesebben ordítanék. A szemem könnybe lábad.
A megváltást a düh és kétségbeesés keveréke hozza el. Csorgó izzadsággal a homlokomon és könnyekkel a szememben összeszedem minden erőmet, és nekikezdek újra. Lép-lép-vissza-vissza. Dühösen számolok félhangosan, hogy ne tévesszem el, aztán újabb tizenhat lépés után elindulok befelé. Az agyam teljesen kiégett – már képtelen vagyok gondolkodni –, megadja magát, és egy rövid időre elereszt.
A Kényszer-vallomás október 10-én jelenik meg, hamarosan előrendelhető.